Angyalmese

2011. december 14., szerda
Mindent ellepett a hó. Fehérbe öltözött az egész város. De ez sokkal szebb fehér, mint a kórház falának ijesztő fehérje. A kinti világ hatalmas, és gyönyörű és annyi mindent lehetne csinálni!

Emma nem tudta levenni tekintetét az ablakról. Nézte a sűrűn hulló havat, nézte a kórház kertjében sétáló embereket, akiknek lábnyoma pillanatok alatt eltűnt a friss hópelyhektől. Odabent, a szobában meleg volt. Mégis arra vágyott, hogy kint lehessen ő is, és játszhasson. 

Azelőtt sokat játszott. Apával. Belefeküdtek a hóba, és angyalt rajzoltak. Meg hógolyóztak. Mennyit nevettek együtt! 

 A nem is olyan régi emlékektől Emma pici szája mosolyra húzódott. Szorosabban magához ölelte azt a puha plüssmackót, amit a szüleitől kapott tavaly karácsonyra. Szerencsére a macit is meg tudták menteni. Igaz, hogy az egyik mancsán volt egy pici lyuk, és persze koszos is lett, de Anya azt mondta, meg tudja varrni, és ki is mossa, és szebb lesz, mint valaha is volt. Emma megnyugodott. A maci nélkül sehova sem menne. Ha Anya meg tudja gyógyítani, akkor minden rendben lesz. 

Most már csak Apa hiányzik. Őt is a sötétruhás, sárga sisakos bácsik szedték ki az autóból, ahogy Emmát és a macit is. Őt is ide hozták, ebbe a kórházba, csak másik szobába vitték. Anya azt mondta, hogy Apának pihennie kell, és majd csak akkor találkozhat vele, ha a doktor bácsik megengedik. 



De már két napja nem látta Apát. Emmának hiányzott az ölelése, a búgó hangú nevetése. Ránézett a jobb lábára, amit gipsz borított. Már nem is fájt annyira. Anya rajzolt rá szívecskét és szivárványt, és így sokkal jobban tetszett Emmának. Alig várta, hogy Apa is rajzolhasson rá valamit, és majd ha kiengedik, akkor minden ovis társának büszkén fogja mutogatni, hogy neki milyen szép gipsze van!

Emmát elnyomta az álom. Még nem volt alvásidő, de nem bírt ébren maradni. Barna, göndör kis tincsei lágy keretbe fogták kerek arcocskáját, s miközben aludt, halkan szuszogott, a macit erősen magához szorítva. 

Álmában egy hatalmas réten volt, amit szintén belepett a hó. Csupa-csupa fehér volt minden. A rét túloldalán meglátta Apát. Ott állt, mosolyogva, kitárva két erős karját és őt hívta!

- Gyere Emma! Szaladj Apához!

Emma pedig szaladt! Pici szíve hevesen dobogott, és amikor odaért Apához, beleugrott a karjaiba egy harsány kacagás közepette. Apa felkapta és megfordult vele, feldobta a levegőbe, elkapta, aztán megint feldobta. 

- Csináljunk angyalokat!

Mondta Emma, és azon nyomban bele is feküdt a hóba. Apa is lefeküdt mellé, és egyszerre kezdték el megformázni a saját hóangyalukat. 
 
Emma aztán óvatosan felállt, hogy megszemlélje a művét. Tetszett neki, amit látott. 

Apa is felállt, és Emmának az ő hóangyala is nagyon tetszett. Felnézett édesapjára, aki lehajolt hozzá, megsimogatta fürtös kis fejét és puszit nyomott az arcára. 

És Emma akkor észrevette, hogy apának szárnya van. Két hatalmas, hófehér szárnya. És Apa lassan emelkedni kezdett. Felfelé, az ég felé, ahol az angyalok laknak. 

Emma hiába kiabált utána, hogy várja meg, ne hagyja itt, Apa csak mosolygott és integetett. És egyre magasabbra és magasabbra repült. Olyan messzire emelkedett, hogy aztán Emma már csak egy fekete pontot látott. 

Nem sírt, sőt! Mosolygott. Akkor is, amikor felébredt.

Anya már ott ült mellette. Apró kezecskéjét simogatta.

Emma ránézett édesanyjára, és felült az ágyon.
- Láttam Apát! – kiáltott fel boldogan. – Megint hóangyalosat játszottunk!

Anyukája szorosan megához húzta a kislányt és a haját simogatta. Közben letörölt pár kövér könnycseppet az arcáról.

- És képzeld Anya! – folytatta Emma a meséjét. – Álmomban apának is volt szárnya!

Anyukája két keze közé fogta a pirospozsgás arcocskáját, és remegő hangon kérdezte, mosolyt erőltetve magára.

- Tényleg? Ez igazán remek, kicsi Emma.

Emma látta anyukája szomorú tekintetét és a sűrűn aláhulló könnycseppjeit. Úgy hullottak édesanyja szeméből a könnyek, mint odakint a hópelyhek. Nézte pár percig aztán mintha megértette volna. Nem kellett semmit sem mondania. 

- Apa tényleg angyal lett?

Suttogta halkan. Anyukája eltűrt egy tincset a füle mögé és lassan bólogatott.

- Igen, kincsem….Apa tényleg angyal lett.

Emma nem sírt. Szorosan odabújt édesanyjához, magához ölelve a macit is, de nem sírt. Látta Apát, hogy milyen boldog volt, amikor elrepült.

 Elhatározta, ha majd meggyógyul, nagyon sok hóangyalt fog csinálni, jó nagyokat, hogy Apa olyan magasról is láthassa őket.

Mert azt tudta, hogy Apa biztosan most is őket figyeli.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

 

Google+ Followers

Barátok

Rólam

Saját fotó
Kaposvár, Hungary
Sziasztok! Csak olvassátok a cikkeket, azokból majd kialakul egy kép rólam is. ;)

Sziasztok!

Remélem sikerül pár kellemes percet szereznem Nektek a cikkeim által. Ahhoz, hogy igazán élvezhető legyen az oldal, arra kérek mindenkit, hogy a bloggal kapcsolatos bármilyen észrevételt, ötletet jelezze nekem a bajszbrigi@yahoo.es címre! Jöhetnek a kemény kritikák, ne kíméljetek! :D




Categories

Facebook


Egy kedves olvasóm ajándéka! :D Köszönöm!

© 2010 RelaxTerasz Design by Dzignine
In Collaboration with Edde SandsPingLebanese Girls