KUTYAKOMMANDÓ

2013. február 12., kedd

 Kutyabolond vagyok. Aki ismer, az tudja. Minden kutyát imádok, megtalálom velük a hangot, még a kóborkutyusokkal is mindig „jól kijöttem”. Sajnos, ma is belebotlottam két ázó-fázó kis teremtménybe.

 Éppen bevásárolni indultunk, amikor itt Kaposváron, szülővárosomban, az egyik neves áruház előtt megpillantottam őket. Egy németjuhász és egy krémszínű puli kutyus bőrig ázva. Elég hideg volt és szinte egész nap esett, megállás nélkül. Persze nem bírtam, ki, oda kellett, hogy menjek. A kis juhászkutyus összegömbölyödve hevert a bevásárlókocsik mellett, szorosan a falnak simulva. Amikor azonban odaléptem hozzá, lelkes farkcsóválásba kezdett.

 Nem tűnt ápolatlannak vagy alultápláltnak egyik sem. Beszélgetésbe elegyedtem az arra járókkal, s kiderült, régóta itt mászkál ez a két eb. Mindig együtt vannak. Egy idősebb hölgy, akin látszott, hogy szintén szívén viseli a két lurkó sorsát, elmondta, hogy a gazdájuk itt iszik a sarki kocsmák egyikében, szinte minden nap, míg szerencsétlen kutyái az utcán – éhesen, szomjasan, ázva-fázva, az autókról nem is beszélve – várják, hogy a „kedves gazdi” befejezze a tivornyázást, és mehessenek haza.

 Elkapott a méreg. De úgy rendesen! Nem tehetek róla, ha szenvedő állatot látok, felmegy bennem a pumpa. Mondtam, hogy ez esetben engem nem érdekel az iszákos gazda, felhívom a helyi állatmenhelyet. Előtte még beszaladtam egy kis felvágottért. Mondanom sem kell, hamar eltűnt az eb-bendőben mind.

 Jó volt látni, mennyien megfordulnak, megállnak a kiskutyák miatt. Páran szintén hoztak szalámit, kiflit a két kis szerencsétlenül járt flótásnak, többen pedig segítettek, hogy kiderítsük a menhely számát. Egy hölgynek dolgoznia kellett menni, de láttam rajta, szívesen maradt volna még, hogy dédelgethesse ő is a kutyákat. Ám mennie kellett, s mikor mondtam neki, ne aggódjon, én itt maradok, láthatóan megkönnyebbült.

 Nos, felhívtam hát a menhelyet, s elmondtam hol és milyen négylábúakat találtunk. De a válasz hallatán teljesen kétségbeestem. A menhelyen dolgozó hölgy, aki felvette a telefont, mondta, hogy már tud a kutyusokról. Próbálták is begyűjteni a két ebet, ám ekkor az állatok gazdája teljesen felháborodva előmászott a kocsmából, s fenyegetően a menhely dolgozóira förmedt, miszerint „Senki nem viheti el tőle a kutyáit, hagyják őket békén”. A két kutya chip-el volt ellátva, s mivel nem tűntek elhanyagoltnak, alultápláltnak, a menhelyesek nem tehettek semmit.



 Elkeseredtem. Bevallom, eltörött a mécses. Ott, a nyílt utcán potyogtak a könnyeim, annyira sajnáltam ezt a két jószágot, s annyira mérges voltam, hogy én is és a szakemberek is tehetetlenek vagyunk.

 Mindeközben a németjuhász végig a kezemet nyaldosta, bökdösött, hogy ne hagyjam abba a simogatást. Remegett szegény, annyira fázott, s látszott mennyire vágyik a meleg otthonon kívül a játszótársra, szeretetre.
Összeszedtem magam, nagy nehezen elbúcsúztam tőlük, s akkor eszembe ötlött valami. Soha ilyent nem tettem még, de a harag annyira felspanolt, hogy nem is gondolkodtam. Fogtam magam, s bementem az egyik kocsmába. Meg akartam keresni a gazdát, és… Őszintén szólva fogalmam sincs, mit mondtam volna neki, de nem is gondolkoztam akkor ezen. Csak mentem, hajtott a düh. Ám nem jártam sikerrel. A kocsmában már tudtak a kutyusokról, ám a gazdát nem ismerték. Egy ajtóval arrébb mentem hát – hihetetlen, hány „sörkút” található akár egy utcán belül is -, és érdeklődtem tovább.

 Itt azt mondta a tulaj, ő sejti, kié lehet a két állat, ám a férfi nemrégen csúnyán elesett a kocsma előtt, s most több mint valószínű, hogy kórházban van.

 A hír hallatán előbb ismét elszomorodtam, hogy nem találtam meg az illetőt…Aztán rájöttem, hogy ez (és most a kutyák szemszögéből nézve a dolgot) nem is olyan rossz hír! Hazaértem, s újból telefonáltam a menhelyre, elmondtam, amit kis nyomozómunkám során kiderítettem. Így már más a helyzet, hiszen szegény kutyusok hiába várják a gazdit.

 A történetnek még sajnos nincs vége. A gond az, hogy a menhely telítve van. Nincs már hely új lakóknak, ezért olyanok jelentkezését várják, akik átmenetileg otthont tudnának nyújtani a két ebnek. Fontos, hogy együtt tudjanak maradni! Talán mindig is együtt laktak, jóbarátok, s egy percre sem szakadtak el egymástól, amíg ott voltam, de a környéken dolgozók visszajelzése is az volt, hogy a két haver mindig együtt mászkál.
Reméljük, hogy pozitív vége lesz a történetnek. Nem mondom, hogy megnyugodtam, de léptünk az ügy érdekében, s ez már valami!

 Még csak annyit: Nem ítélem el a gazdát. Nem ismerem, nem tudhatom, mi oka annak, hogy ideje nagy részét kocsmákban tölti. Nem is tartozik rám. Ami azonban lényeges! Azért mert ő elszúrta az életét, nem áll jogában veszélyeztetni az állatai életét! Ha nem tud vagy nem akar róluk gondoskodni, adja őket megbízható személynek vagy vigye őket a menhelyre. Ha pedig szereti őket, s talán ezért ragaszkodik hozzájuk, vagy változtasson az életén, vagy törődjön bele abba, hogy így nem tarthatja meg a kutyáit.

 Nem tudom, mit mondtam volna neki, ha megtalálom…Nem tudom, vajon lett-e volna bármi értelme, ha beszélek vele…

Talán nem. Talán igen.

De ez nem változtat azon a helyzeten, hogy a két szerencsétlen kutya még mindig az utcán ázik…

Ha valaki szeretne segíteni, írjon a Kutyatár Természet és Állatvédő Egyesületnek (https://www.facebook.com/kutyatar?fref=ts ) vagy nekem a bajszbrigi@yahoo.es címre.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

 

Google+ Followers

Barátok

Rólam

Saját fotó
Kaposvár, Hungary
Sziasztok! Csak olvassátok a cikkeket, azokból majd kialakul egy kép rólam is. ;)

Sziasztok!

Remélem sikerül pár kellemes percet szereznem Nektek a cikkeim által. Ahhoz, hogy igazán élvezhető legyen az oldal, arra kérek mindenkit, hogy a bloggal kapcsolatos bármilyen észrevételt, ötletet jelezze nekem a bajszbrigi@yahoo.es címre! Jöhetnek a kemény kritikák, ne kíméljetek! :D




Categories

Facebook


Egy kedves olvasóm ajándéka! :D Köszönöm!

© 2010 RelaxTerasz Design by Dzignine
In Collaboration with Edde SandsPingLebanese Girls